No és én kritika

Delphine de Vigan: No és én

Magyar megjelenés:  2011

Oldalszám:  212

Fülszöveg: 

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe. 

Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások előtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje. 

No bizalmatlan, vad, keserű. 

No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott. 

Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte. 

Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban. 

Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? 

Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? 

Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték. 

Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.

Véleményem:

Az írónőt nem ismertem korábbról, ez volt a legelső könyv, amit olvashattam tőle és egyáltalán nem bántam meg. Kezdetben azt hittem, hogy egy rövid és könnyed kis olvasmányra számíthatok, de tévedtem. Akármilyen rövid is ez a könyv, annál több mondanivalója van.  Egy igazán komoly témát boncolgat benne az író, a hajléktalanságot.  A történet maga kegyetlen, szívszorító, megdöbbentő és rettentően igaz is. 

Tetszett benne, hogy ennyire felhívja a figyelmet arra, hogy embereknek mennyire különböző az életük. Egyesek olyanok miatt panaszkodnak, hogy a családjuk nem figyel rájuk eléggé, hogy nem kapják meg azt, amit akartak, vagy nem utazhattak el egy új csodálatos helyet felfedezni, mások pedig csendesen, beletörődve tűrik sorsukat, mely az utcához köti őket.  A történet egy nagyon jó példája annak, hogy az emberek a mai világban mennyire nem törődnek egymással, csak saját magukkal, képesek hagyni, hogy a szegények meghaljanak az utcán. Szomorú tény, de mindannyian szemet hunyunk, nem törődünk az ilyenekkel, csak saját problémáinkkal.

A történetnek Lou a főszereplője, aki egy tizenhárom éves kislány, mégis annyira okos, hogy éveket kihagyva a tizenöt évesek osztályába jár.  Neki mindene megvan, mégsem boldog.  A családja széthullik, melytől ő teljesen egyedül érzi magát. Szinte már gyerekként boldogtalan, és remény vesztett. Az anyukája még mindig nem tudta feldolgozni Lou kistestvérének elvesztését, pedig  azóta már eltelt négy év. A nő egy teljesen másik világban él, kizárva belőle férjét, és lányát.  A kislánynak nagyon nehéz beilleszkedni egy új környezetbe, az iskolában nem barátkozik vele senki, kivéve a nála jóval idősebb Lucas.  Lou egy számára ijesztő feladatot kap, kiselőadást kell tartania az osztály előtt. Képtelen a szereplésre, mégsem úszhatja meg a dolgot. A kiselőadása témájául a „hajléktalan fiatal nők” választja.  Lou az a típusú ember, aki csendben szeret figyelni másokat a pályaudvaron. Itt találkozik egy tizennyolc éves lánnyal, No-val, akitől segítséget kér a dolgozatához. Már az első találkozásuk nagy hatással van rá, és képtelen kiverni a fejéből a fiatal lányt, ezért folyton indokokat keres, hogy visszatérhessen hozzá. No interjút ad neki, pár italért cserébe. Lou megismeri a 21. századi hajléktalanok, fiatal nők tragikus sorsát. Eltökélt szándéka, hogy segítsen ezeken az embereken, ha nem is tud mindegyiken, legalább No-n.  

A kislány minden bátorságát összeszedve mesél szüleinek No-ról, és a szörnyű sorsáról. A szülei  megengedik, hogy hozzájuk költözzön, amíg összeszedi magát, hogy jobb élete lehessen. Érdekes módon Lou depressziós anyukájára is nagy hatással van No érkezése. Hirtelen megváltozik minden, már nem csak depressziósan magába roskadva ül egy fotelben a sötétben, hanem együtt vacsoráznak, beszélgetnek, kezd visszatérni az igazi családi hangulat. A család mindent megtesz azért, hogy segítsen No-nak. Munkát keresnek neki, ruhákat adnak neki, kicsinosítják, és mindent megadnak neki, amire egy ilyen korú lánynak szüksége van. Látszólag No élete tökéletes, és rendeződni látszik, de ő mégis hibákat követ el, elveszíti a család bizalmát. Itt merül fel a legnagyobb kérdés, amely No-t érinti. Vajon a lány képes lesz változni, amihez nagyon sok erőre van szüksége, vagy az egyszerűbb utat választja, ahogy eddig?

A karakterek zseniálisak, mindegyik különbözik, mégis szerethetőek. Lou a történet során komoly változásokon megy keresztül. De gyerekes naivságát nem veszti el, az végig kíséri egész idő alatt. Ő lehet a legjobb példa arra, hogy nem csak beszélni kell egy komoly problémáról, hanem tenni is ellene. Gyerek létére, többet tett, mint más „nagy ember” egész életében.  Neki sincs túl jó élete családja miatt, mégis képes ezt félretenni, hogy egy olyannak segítsen, aki nála „gyengébb”. Nem csak egy legjobb barátot, hanem egy igazi nővért is talál magának a kislány. Az anyukát nagyon sajnáltam a helyzete miatt, nem lehet könnyű elveszteni egy gyereket, mégsem éreztem azt jogosnak, hogy a bánata miatt félredobja a férjét, és a lányát, akik ugyanúgy a családja, mint a kisbaba volt. No karakterét nagyon összetettnek éreztem. Egy lány, akinek szörnyű a sorsa, már nem reménykedik semmi jóban sem. Ám amikor hirtelen lehetőséget kap a változásra, jobb életre, akkor azt eldobja, és visszatér a régihez. A gyerekkora tragikussága miatt kicsit érthető is a viselkedése. Egyedül Lucas volt számomra egy kicsit furcsa. Nem igazán értettem, hogy egy majdnem felnőtt tizenhét éves fiú hogyan vonzódhat egy gyerekhez. Ezt éreztem egy picit hiteltelennek, meg hihetetlennek, annak ellenére, ő is egy olyan karakter volt, aki próbált mindent megtenni No-ért és ezt javára írhatjuk.

Maga a könyv nem egy szokványos, unalmas tucat történet, hanem annál sokkal több. Kevés párbeszéd van ugyan, mégis nagyon élvezhető, ahogy Lou szemszögéből megismerjük az eseményeket. A kislány olykor brutálisan őszintén mondja el, amit lát, ettől lesz olyan komoly és élvezhető a könyv. (legalább is számomra). Őszintén örülök, hogy megismerkedtem ezzel a történettel, mert nagyon tetszett. Csak azt sajnálom, hogy nem olyan igazi vége van, nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy végül is mi lett No sorsa, de így legalább elmondhatjuk, hogy mindenki adhat neki egy saját lezárást.

 Pár idézet a végére:

„Az életben van egy zavaró dolog, egy olyan dolog, ami ellen nem tehetünk semmit: lehetetlen abbahagyni a gondolkozást.”

„Tudom, hogy néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek, mennyire sebezhetőek vagyunk, és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis.”

„Az ember képes szuperszonikus repülőgépeket és rakétákat küldeni a világűrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.”

Értékelés:

Borító: nagyon szép és kifejező, valamint szomorúságot is tükröz  5/4

Karakterek: 5/5

Fogalmazás: a párbeszédek hiánya mellett is könnyen lehet olvasni 5/5

Történet: 5/5

Kedvenc szereplő: talán Lou

Kedvenc idézet: sok van benne, ami meghatározó, gondolkodásra késztetett